Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
bookaholic

Egy szárnyaló története 1. rész, 12. fejezet

MarÁgi · 5 napja
12.
Dingo megkínálta Niát egy kis ennivalóval. Szalonna volt, sajt, meg erdei bogyók. Vajon hol veheti az élelmet? A bogyókat összegyűjtheti ő is, de a szalonna és a sajt… Evés köben elnézték, ahogy a kölykök játszanak. Négyen voltak, mind a négy szép, egészséges, és jó kedélyű volt. Volt egy, aki olyan volt, mint az anyja, Dingo Kisaria-nak szólította. Aztán egy másik pedig tele volt apró fekete foltokkal, Szeplősnek lett elnevezve. A harmadik egészen halványszínű volt, szinte fehér, bundája kicsit hosszabb, mint a többieké. A Felhő névre hallgatott, és valóban olyan is volt, mint egy szép kis felhőpamacs. 
A negyedik kölyköt Nia azonnal a szívébe zárta. Egészen sötét volt, és ő volt a legelevenebb mind közül. Igazi kis csibész. Neki aztán egy seregnyi neve volt, Dingo hívta Átoknak, Rosszcsontnak, Csapásnak, meg egyéb hasonlóan kedves megszólításokkal illette. 
Aria sorban lökte ki a gyerekeit a fészekből, hogy fejlődjenek a repülésben, mivel elég ügyetlenkék voltak még. Persze nem hagyta őket leesni, ott kőrözött körülöttük, és segített, ha szükség volt rá. 
Végül kezdett szürkülni, így ideje volt, hogy Nia elinduljon hazafele. Nem akart megint úgy járni, mint a múltkor, amikor olyan sokáig kint maradt. És most Korvin segítségét sem venné szívesen igénybe a délelőtti furcsa beszélgetésük után.
- Hogy jutunk le innen? – tekintett le aggodalmasan a szakadékba.
- Hát, repülve!
Nia egyszerre volt izgatott, és egyszerre reszketett a félelemtől, amikor felmászott Aria hátára. Olyan sima volt a szőre, hogy nem is tudott igazán megkapaszkodni benne. Csak le ne essen!
Nagy levegőt vett, és lehunyta a szemét. Dingo felült elé, szinte az állat nyakába.
- Kapaszkodj! – kurjantott hátra. 
Niának a lélegzete is elállt, ahogy a szárnyak meglebbentek, a gyomra felkavarodott, ahogy érezte, hogy a talaj kicsúszik alóluk. Haját össze-vissza fújta a kavargó levegő, így akkor sem látott semmit, ha résnyire kikukkanott. Próbált sikoltani, de a szél mintha visszafújta volna a hangokat a torkába.  
Örökkévalóságnak tűnt, mire leszálltak, Nia a levegőt kapkodta, alig várta, hogy lecsúszhasson Aria hátáról. Remegtek a térdei. 
Talán mégsem neki való ez az egész?
Kinyitotta a szemét. Dingo csípőre tett kézzel vigyorgott.
- Hát, nem semmi! Bevallom első menetnél én sírtam, mint egy pólyásbaba.
- Á, nem volt vészes! – vonta meg a vállát, de a hangja rekedt volt. 
Az odvas fánál voltak.
- Jut eszembe! – fordult a férfihoz – a kés leesett, amikor másztam fel a falon! Lennél szíves…
- Persze! Holnapra itt lesz! –mutatott az odúra. 
- Köszönöm – Bólintott a kislány. – Fantasztikus volt ez a repülés! Tényleg köszönöm. 
Búcsút intett, és megfordult.
Aztán félúton visszafutott. 
- Várj!
- Na, mi az?
- Add nekem azt a szárnyas kölyköt. Azt a rosszat.
- Tessék?
- Add nekem! Kérlek! Taníts meg repülni rajta! Szükségem van rá!
- Nem adom neked! Mit gondolsz te mégis? Szövetségesek vagyunk, igaz, de van fogalmad róla, mennyit ér egy ilyen állat, ha meg tudod ülni? És hogy megtanítsalak? Erre rajtam kívül tudomásom szerint senki sem képes! Ez megfizethetetlen a számodra Kisbarátom!
- Nem az! – toppantott haragosan. Át sem gondolta, amit mond, egyszerűen kicsúszott a száján mérgében. – A birodalom leggazdagabb embere leszel! Megmutatom, gyere velem!
Megfordult, nem is nézte, követi-e őt Dingo, csak elindult a kristálybarlang irányába. Tudta, hogy most tényleg mindent kockára tesz, de nem érdekelte. Kell neki egy szárnyas, meg kell, hogy ülje. Muszáj, egyszerűen muszáj! 
Senkitől és semmitől nem kellene tartania soha. Repülhetne. Az állat megvédené, és a barátja is lenne. Nem szövetségese, és nem is szánalomból kedveskedő, mint amilyennek Korvint látta. 
Berontott a barlangba.
- Hú, de sötét van! – hallotta a háta mögül. Csak a szemét forgatta.
- Siess! –ennyit kiáltott hátra.
Amint bekanyarodott a sarkon, nyugalommal töltötte a táncoló gyertyafény a kövek belsejéből. Most már tisztábban tudott gondolkodni a helyzetről. Megfordult, hogy beszéljen Dingoval, de az csak állt, bamba tekintettel, nyitott szájjal. Szinte mafla, rezzenéstelen arcán csak úgy ragyogtak a lángok.
- Azt a mindenségit! – ennyit suttogott csak maga elé, szája alig moccant. 
Nia elégedett volt a hatással. 
- Vehetsz belőle, amikor csak akarsz. De ha meglátom, hogy idegenek járkálnak itt, mert eljárt a szád, katonákat küldök ide, akik gondolkodás nélkül leölnek bárkit, aki csak a bejártra néz!
- Ki vagy te? –Dingo szinte rettent arckifejezéssel meredt rá a lányra. Ki ez a gyerek? A palotában lakik. Azt gondolta eddig, valami szerencsétlen kis cselédlány. De ha az volna, akkor biztos nem szolgálna ott többé, ha egyszer megtalálta a barlangot. Katonákat küld ki? Ez mit jelentsen? Talán királylány? Akkor meg nem rejtegetné a köveket, hanem bevitetné a kincstárba…
Nia csak hallgatott.
- Természetesen tiéd lehet az a kölyök, amelyiket kiválasztasz. És megtanítlak megülni. – mondta végül a férfi lassan.
- És megismertetsz a kerekedőkkel is!
- Miféle kereskedőkkel?
- Akiktől az ételt veszed, meg a fegyvereket. Valami azt súgja, te nem a piactérre jársz.
- Ez igaz. – ravasz kis lány ez, vág az esze, az egyszer biztos. –Aztán miért akarod ezt? 
Nia zavarba jött. Úgy érezte, azért nem árulhat el mindent.
- Nos, öm… nekem egyszer majd el kell hagynom a várat, akkor, amikor a hercegből király lesz. Azt tervezem, hogy itt kint, az erdőben fogok lakni. Szóval, mindent meg kell tanítanod. A csapdákat, az állatszőrből való ruhakészítést, meg hogy miként maradjak életben éjszaka, mindent.
Dingo elgondolkodva nézett rá. Valami belül azt súgta, tartsa távol magát ettől a gyerektől. Sötét viharfelhők baljós előszele csapta meg. Ez a lány még bajt hoz rá.
De ugyanakkor kíváncsi volt. És jószívű is, belső késztetést érzett, hogy segítsen annak, akinek tud. És ott az a rengeteg kincs! Dingo becsületes ember volt. Nem vett volna a kövekből soha, ha nem köti meg az üzletet Niarával, pedig igen csak szüksége lenne rá. Akkor visszakaphatná Őt is, akit oly rég elvesztett… Megrázta a fejét. Ezen felesleges törnie az agyát.
- Rendben. – felelte aztán megfontoltan.
Niarából nagy szuszként szakadt ki a megkönnyebbülés. Egész eddig visszatartotta a levegőt. Legszívesebben odafutott volna, és átölelte volna Dingót, úgy érezte, minden gondja egy csapásra megoldódott.
Végül csak megszorította a férfi karját, hálásan suttogta:
- Köszönöm! – aztán futott is ki a barlangból, hogy hazaérjen időben. 

Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!